A betegeknek a tavasz életét kell adnunk A betegeknek a tavasz életét kell adnunk

A professzor úr délutáni első vizitjének első betegével való konzultációjának tanúja voltam, és őszintén szólva nagyon kínos érzés volt. Soha nem láttam ilyen vizitot, ezért nagyon idegen volt, és furcsa érzés volt.

A tanúja lenni idő lejártával végre rájöttem, hogy a professzor úr nemcsak a beteg betegségét akarja gyógyítani, hanem a beteg lelkének mélyén, egy olyan mély helyen, ahova mi nem tudunk belelátni, hogy gyógyuljon.

A professzor úr első betegével való vizitjén a leglenyűgözőbb dolog az volt, hogy milyen nyugalmat adott a betegnek. Amikor a professzor úr arra koncentrált, hogy a beteg meggyógyult-e, és kérdéseket tett fel, úgy tűnt, mintha egy kötéltáncos a kötélen egyensúlyozna, lassan és óvatosan szellőztetve, nyugodtan hangsúlyozta, hogy ne koncentráljanak a betegségre, hanem a gyógyulásra.

A professzor úr nemcsak a betegségről beszélt a beteggel, hanem a beteg saját hozzáállásáról és felismeréséről is. Lenyűgözött, hogy a professzor úrral való konzultáció után a beteg és a kísérőjük arckifejezése olyan jó volt.

Hogyan kell kialakítani a beteg-orvos kapcsolatot? Az utóbbi időben nagyon gondolkodtam ezen, és őszintén szólva az első vizit alatt is homályos volt, de a második beteggel való konzultációja után kezdtem megérteni, hogyan kell kialakítani a beteggel való kapcsolatot. A második beteggel való konzultáció igazán lenyűgöző volt.

Prostakarcinóma (Prosztatarák) miatt RT-t tervező beteg volt, és láttam, hogy a professzor úr, mielőtt a kezelés irányába lépne, sokat beszélget a beteggel. Ez nem volt kapcsolatos a betegséggel, hanem nagyon személyes és intim beszélgetés volt. Amikor a beteg azt mondta, hogy úgy érzi magát, mintha otthon lenne, nem egy kórházban, akkor ez egy olyan időszak volt, amelyet feltétlenül kellett biztosítani egy olyan beteg számára, aki tele van félelemmel a betegség miatt.

Eddig sok olyan vizitot láttam és tapasztaltam, amelyek 3 percig, őszintén szólva 3 percnél is kevesebb ideig tartottak, de a professzor úr egy órát töltött azzal, hogy a beteggel beszélgetett, és a lehető legtöbbet megnyitotta a beteg szívét, megszüntette a félelmet és a betegségtől való szörnyűséget, valamint a betegség miatt önmagát elnyomó beteg testét és lelkét. Úgy éreztem, hogy a beteg arca, aki először belépett a rendelőbe, a professzor úrral való beszélgetés során fokozatosan kinyílt, és mosolyt mutatott.

Ez egy olyan időszak volt, amikor rájöttem, hogy mit jelent az igazi orvos. Bármely orvos meg tudja gyógyítani a betegséget, de az igazi orvos, aki valóban meg tudja indítani a beteg mélyén lévő csírát, ki tudja hozni a betegből a tavaszt, az, akiről ma tanulhattam és láthattam, és nagyon hálás vagyok ezért az időszakért. A professzor úr azt hangsúlyozta, hogy csak ha az ember maga is átéli, akkor érti meg ezt az érzést, és erőfeszítéseket kell tennie annak érdekében, hogy felismerje ezt az érzést.

Láttam, hogy a professzor úr először nyugodtan beszélget a beteggel magánéleti dolgokról, majd a betegnek a betegséget nemcsak betegségként, hanem a tavasz beköszöntéhez szükséges télként kezeli, arra készteti a beteget, hogy várja a tavaszt, majd modell segítségével elmagyarázza a kezelés irányát, és amikor láttam ezt, meglepődtem, és minden szava a fülembe csattant, olyan volt, mintha újra tele lenne reménnyel.

A professzor úr csodálatos vizitje után megmutatta nekünk a "Téli idő után jön a tavasz" című versét, amelyet ő írt, és eljátszott nekünk egy CCM-et, amely igazán olyan volt, mint amit csak ő tudott volna megírni.

Amikor először olvastam és hallottam a verset, a tavaszt és a telet úgy értelmeztem, mint a négy évszakot, ahogyan általában tesszük, de a professzor úr azt mondta, hogy a tavasz és a nyár nemcsak évszak, hanem az életünk is lehet, és mi a tél az életünkben? A betegek számára az a mostani fájdalom a tél, és nekik nekünk kell adnunk a tavaszt. Ahhoz, hogy tavaszt adjunk, rá kell jönnünk, hogy nekünk kell tavasznak lennünk.

Miközben ezeket a szavakat hallgattam, azt kérdeztem magamtól, hogy vajon én is olyan tavasz lehetek, aki tavaszt adhat a betegeknek? Vajon nem gondtalanul élek most? Vajon nemcsak az aktuális helyzethez alkalmazkodom, és aggódom a jövő miatt? Aggódni kezdtem. Szerettem volna megkérdezni a professzortól, hogyan lehetek tavasz, vagy hogyan közelebb kerülhetek ehhez az állapothoz. Úgy tűnt, hogy a professzor úr már tavasz, és olyan tavaszi frissességet és életességet áraszt a betegeire.

(2019. 05. 17. Sugárterápia Tanszék klinikai gyakorlat esszé, Orvostudományi Kar 4. évfolyam 3. csoport Han 0ran)