Az életet menteni

A betegeknek a tavasz életerejét kell adnunkA betegeknek a tavasz életerejét kell adnunk

A professzor úr délutáni első rendelésének első betegével folytatott konzultáció megtekintése után őszintén szólva nagyon kínos érzés fogott el. Addig soha nem láttam ehhez hasonló rendelési helyzetet, így nagyon idegen volt, és furcsának tűnt.

A megfigyelési időszak végén végre rájöttem, hogy a professzor úr nemcsak a beteg betegségét akarja kezelni, hanem a beteg lelkének legmélyére, oda, ahová mi nem tudunk bepillantani, hogy gyógyítsa, ezért végez rendeléseket.

Az első beteggel folytatott konzultáció során lenyűgözött a professzor úr által a betegnek adott szabadság. Amikor a professzor úr arra koncentrált és kérdéseket tett fel, hogy a beteg meggyógyult-e, úgy tűnt, mintha egy kötéltáncos egyensúlyozna egy kötélen, lassan legyezgetve, nyugodtan hangsúlyozta, hogy ne a betegségre koncentráljanak, hanem folytassák a kezelést.

A professzor úr nemcsak a betegségről beszélt a beteggel, hanem a beteg saját hozzáállásáról és felismeréséről is. Az is meglepő volt, hogy a professzor úrral való konzultációt követően a beteg és a hozzátartozója arca milyen jó volt.

Hogyan kell kialakítani a beteg és az orvos közötti kapcsolatot? Ezzel a kérdéssel foglalkoztam mostanában, és őszintén szólva az első rendelésen is bizonytalan voltam, de a második beteggel folytatott rendelés megfigyelése során egy kicsit megértettem, hogyan kell kialakítani a beteggel való kapcsolatot. A második beteggel folytatott konzultáció nagyon lenyűgöző volt.

Prosztatarák (Prostate cancer) miatt sugárterápiát tervező betegről volt szó, és láttam, hogy a professzor úr a kezelés irányának részletes ismertetése előtt sok mindent megbeszélt a beteggel. Ez a beszélgetés egyáltalán nem kapcsolódott a betegséghez, hanem nagyon személyes és bensőséges volt. Amikor a beteg azt mondta, hogy úgy érzi, mintha otthon beszélgetne, nem pedig a kórházban, akkor rájöttem, hogy ez a beteg számára, aki tele van félelemmel a betegség miatt, egy elengedhetetlen időszak.

Eddig sok 3 perces, őszintén szólva 3 percnél rövidebb rendelésen voltam, és tapasztalatot szereztem, de a professzor úr egy egész órán át beszélt a beteggel mindenféléről, igyekezett a lehető legjobban megnyitni a beteg szívét, és feltörte a beteg testét és lelkét, amelyet a félelem és a betegség miatt elnyomott. Úgy tűnt, hogy a beteg arckifejezése, aki először betért a rendelőbe, fokozatosan megnyugodott a professzor úrral folytatott beszélgetés során, és mintha visszanyerte volna a mosolyát.

Ez volt az az időszak, amikor megértettem az igazi orvos jelentését. A betegség egyszerű gyógyítása olyan dolog, amit bármelyik orvos meg tud tenni, de ma megtudtam és láttam, hogy ki az, aki valóban képes a beteg lelkének legmélyén lévő hajtást kihajtatni. A professzor úr hangsúlyozta, hogy csak akkor tudjuk megérteni ezt az érzést, ha magunk is átéljük, és meg kell próbálnunk megérteni ezt az érzést.

A professzor úr először nyugodtan beszélt a beteggel személyes dolgokat, majd miután a beteg nem pusztán betegségként, hanem a tavasz beköszöntére való felkészülésként tekintett a betegségre, a betegnek várakozást keltett a tavaszra, majd a kezelés irányáról is magyarázatot adott egy modell segítségével. Amikor ezt láttam, meglepődtem, és a szavai sokkal jobban beleivódtak a fülembe, és úgy éreztem, mintha újra megtelne reménnyel a szívem.

A professzor úr ilyen rendkívüli rendelésének megtekintése után megmutatta a „Tél után tavasz lesz” című versét, amelyet ő maga írt, és CCM-et is hallgattunk. Ez a vers valóban csak a professzor úr számára írható meg.

Amikor először olvastam és hallottam ezt a verset, addig a tavaszt és a telet egyszerűen csak a megszokott négy évszakként értelmeztem, de a professzor úr elmondta, hogy a tavasz és a nyár nemcsak évszak, hanem az életünk is lehet. Mi az élet tele? A betegek számára a fájdalom jelenlegi időszaka a tél lesz. Ilyen betegeknek tavaszt kell adnunk. Ahhoz, hogy tavaszt adjunk, rá kell jönnünk, hogy nekünk magunknak kell először tavasznak lennünk.

Miközben ezeket a szavakat hallottam, azon gondolkodtam, hogy én vajon képes leszek-e tavaszt adni a betegeknek? Nem éltem-e eddig gondolkodás nélkül? Vajon nem elégszem meg a jelenlegi helyzettel, és nem aggódom-e csak a jövő miatt? Aggódni kezdtem. Szerettem volna megkérdezni a professzor urat, hogy hogyan lehet tavaszzá válni, vagy hogyan lehet közelebb kerülni ehhez. Mert úgy tűnt, hogy a professzor úr már tavasz, és a betegeknek a tavasz frissességét, az élet energiáját adja.

(2019. 05. 17. Sugárterápiás klinikai gyakorlat esszé, Orvostudományi Kar 4. évfolyam 3. csoport Han 0ran)