Á, ez az élet! – Olyan pillanatok, amikor igazán érezzük

Úgy érzem, mintha nem a beteget kezelném, hanem a saját lelkemet vizsgálnám

Ma, az ambuláns ellátás során rájöttem, hogy nem a betegre vagy a betegségre kell fókuszálnom elsőként, hanem arra, hogy olyan orvos lehessek, aki képes az életet átadni.

Az idős emberek arca, akikkel a rendelőben találkoztam, valószínűleg a további orvosi pályafutásom során is folyamatosan eszembe fog jutni.

Kezdetben zavart voltam. A rendelő olyan hely, ahol közlik az eredményeket, és elmagyarázzák a további lefolyást. A reménységgel teli rendelőben (sugárterápiás osztály), ahol dolgoztam, a betegekkel karbirkóztunk és zenét hallgattunk. Valószínűleg az idősek is zavarban lehettek kezdetben. De nem tartott sokáig, amíg a két ember között meg nem indult az élet magjának átadása.

A professzor szavai néha szomorúnak, néha örömtelieknek tűntek. Úgy tűnt, mintha az elmúlt évek gondolatai, a megbánt elszalasztott napok gondolatai cikáznak át rajtuk. Minden pillanat egyedülálló élmény volt.

Mintha nem a beteget kezelném, hanem a saját lelkemet vizsgálnám.

Egy ideig elfelejtettem az élet örömét és szomorúságát, most pedig mintha egyszerre érkeznének meg. 'Ez az élet' – éreztem. Olyan időszak volt ez, amikor megtapasztalhattam ezt. 'Ha nem érezzük és nem fejezzük ki, akkor az halottnak is halottabb' – suhant át az agyamon.

Végül mindenki megbetegszik és meghal. De nem mindenki képes életmagot hagyni másokban. A halál mindig a közelünkben van. Ezért bátorságra van szükségünk, hogy a nagyobb értékek és ideálok érdekében áldozzuk fel magunkat, és szembenézzünk a halállal.

A bátorság, hogy szembenézzünk az igazsággal, amely mindig jelen van körülöttünk, de nem akarjuk látni. Néha mindazt fel kell áldoznunk, amit felépítettünk, néha magunkat is, de aki tudja, hogy ez a cselekvés mit jelent, az soha nem fogja elrejteni a bátorságát. Örülök annak a lehetőségnek, hogy az orvosi élet megkezdése előtt megismerhettem ennek a bátorságnak az értékét.

Senki sem tudhatja, mi a helyes és mi a helytelen, ki élt jól és ki rosszul. De a saját igazságunkért tett kudarcok és bukás, valamint ezek a maradványok, ezek az élet nyomai és a földre vetett életmagvak nem hiábavalók. Talán ezek értékesebbek az életünknél, és talán ezek adják a tartást számos életnek és bölcsességnek ezen a földön.

(Sugárterápiás osztály gyakorlati esszé, Orvosi Kar 4. évfolyam 5. csoport, 0. L., 2019.05.28)